Életem legnagyobb kalandja egy langyos januári napon kezdődött. A tél már nem, vagy inkább még nem fenyegetett acélos jégfogaival, az idő szinte derűs volt, a napfény szikrázott, csak épp igazi meleget nem adott. Aki ebben az időben az utcára merészkedett, nem volt szüksége különösebb beöltözésre.
Az otthonom Olaszországban, egy völgyben terült el, így a nagyobb hidegek elkerülték, a hegyek megfogták a szelet, ezért valóban idilli élmény volt a szabadban sétálni. Mint mindig, akkor is úgy éreztem, hogy a fák suttogása vonz magához, a pajkos szellő incselkedve hívogat, a völgy alján futó patak csobogása csak engem szólít… De ez alkalommal nem örömömben jártam a tájat.
A nevem Neraya Perthis, 28 éves vagyok, fényképészként dolgozom, és kettesben élek a macskámmal, Spirittel. Azaz most már csak egyedül… Spirit egy 19 évet megélt öreg cirmos cica volt, s igazán szép életet élt. Gyerekkorom óta volt a társam, s mikor elköltöztem a szüleimtől, hogy a saját lábamra álljak, kérdés sem fért hozzá, hogy ő velem tart. Legfőbb bizalmasom, legjobb barátom volt a vén kandúr. De évei lejártak, s most elvittem hamvait a városunk melletti erdőbe, hogy végső nyughelyére helyezzem. Vissza a természetbe.
Hagytam, hogy a hűs levegő kiszellőztesse a fejemet. Szép csendben emlékeztem, és elengedtem leghűségesebb társamat. Felidéztem a legszebb, a legviccesebb pillanatainkat, s akaratlanul az utolsókat is; a búcsúzás óráit, amikor az állatorvosnál tartottam öreg, ernyedt kis testét a karjaimban, s engedtem, hogy a doktor átsegítse őt a szivárványhídon. Mély sóhajjal zökkentem vissza a valóságba, hiszen tudtam, az emléke örökre megmarad.
Már nem emlékszem, mennyi ideig róhattam az erdő ösvényeit, ahogyan arra sem, milyen irányba tartottam egyáltalán. Csak mentem, amerre a lábam vitt. Így történhetett meg, hogy egyszer csak arra eszméltem fel a gondolataimból, hogy az erdőnek egy ismeretlen szegletében járok, ráadásul az ég már narancsos színben ég, vagyis esteledik. Ha itt ér a sötét, akkor csak a következő nap reggelén lett volna lehetőségem kitalálni az erdőből, hiszen ide nem érnek el a város fényei. Morcosan haraptam be a számat, s míg megszaporáztam a lépteimet, egyfolytában magamat ostoroztam, amiért ilyen butaságot műveltem. Hiába élek itt kislány korom óta, azért a vadon minden centijét nem ismerhetem, és most idegen terepre tévedtem.
Legalább fél órája bolyongtam az erdőben a kiutat keresve, és egyre jobban kezdett rajtam eluralkodni a pánik. A vörös félhomály lassan teljes sötétbe fordult, s ezzel együtt a reményem is szertefoszlott, hogy kitalálok innen. Ezután már csak a túlélési ösztön vitt tovább. Mentem, mert hátha visszatalálok a saját ösvényemre, és mentem, hogy ne érezzem, hogy fáradok. Nem akartam az erdő mélyén elaludni.
Nem kevés menetelés után észrevettem magam előtt nem is olyan messziről egy ezüstös csillanást. Egy tisztás volna? Vagy vízfelület? Utóbbi nem lenne rossz, ha a patakot megtalálom, a folyásirányt követve kijuthatok az erdőből.
Csalódnom kellett. Talán csak a szemem káprázott, mert sem tisztás, sem patakcsobogás nem volt a közelben. Ahogy a fényjelenség vélt irányába haladtam, a fák csak még sűrűbbre zártak körülöttem.
- Franc… - cöhhintettem magam elé, ahogy újra konstatáltam szorult helyzetemet.
Hirtelen a bokrok susogása ütötte meg a fülemet. Megperdültem, de csak annyit észleltem, hogy a mögöttem lévő növényzet megrezzent. Talán egy vadállat osonhatott el az éjszakába olvadva. Tanácstalanul hátráltam pár lépést és ahogy megfordultam, teljes sötétség vett körbe. Az egyetlen, amit még láttam, az a talpam alatt elmosódó fű mintázata, és egy gombákból álló kör, ahogy felfénylik körülöttem...aztán minden eltűnt. Percekkel később pedig egy idegen helyen, egy hatalmas teremben tértem magamhoz, vadidegen emberek szikrázó pillantásainak kereszttüzében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése