2018. május 22., kedd

3. fejezet

Újratöltve

Az átalakulásomat követő napokban érthető módon megnőtt a férfiak érdeklődése irányomban. Keró behívott a könyvtárba és mindenféle régi lexikonokat és képes kódexeket mutogatott nekem, melyekben fajokra és alfajokra lebontva megtalálható volt Eldarya összes eddigi bejegyzett népe. Elmondása szerint én valószínűleg a mezei tündérek közé tartozom, akik virágok beporzásával foglalkoznak, s mellesleg az ebből szerzett és készített virágmézből táplálják magukat. Persze némileg keveredhetett a vérem, hiszen a mezei tündérek jellemzően igencsak apró termetűek, hogy a virágok porzóihoz és bibéihez gond nélkül hozzáférhessenek. 
- Még szerencse...  böktem oda félvállról, mire Keró jóízűen felnevetett.
- Na igen, szerencse, hogy a termetüket nem öltötted fel, úgyhogy reméljük, az átalakulásod ezen a ponton meg is áll. 
Nagyot fújtattam, még elképzelni is borzasztó volt, mi lett volna, ha apróra zsugorodom, mint egy gyűszű. Akkor aztán tényleg hasznavehetetlennek érezném magam. 

- Na és tudsz már repülni a szárnyaiddal? - kérdezte a másnapi reggeli közepette Valkyon tárgyilagosan, miután ledobta magát az asztalhoz, ahol ültem. - Mert ha nem, akkor edzeni kéne egy kicsit, hogy a hátizmaid kellően erősek legyenek a szárnyak mozgatásához.

- Háááááááttttt....Hmmppffff.... - erőlködésem pont elég válasz volt: épp csak néhány verdesésre futja a mostani kondimban, aztán vissza kellett huppanjak a székembe.
- Látom... Akkor mostantól minden nap reggeli előtt másfél órával várlak az edzőteremben, hogy egy kicsit formába hozzunk!
"Szuper!" tettem hozzá magamban, bár a szám elhúzásából erre minden bizonnyal Valkyon is rájött, mert csak hunyorogva rám nézett, majd befejezte a reggelijét, s magamra hagyott az asztalnál. Röhögést hallottam a szomszéd asztaltól, s hátrafordulva igencsak szúrós pillantásokkal igyekeztem megszórni Ezarelt. Nem tudom, mennyire lehetett hiteles, mert az elf majdnem megpukkadt a hahotázástól. Még nem vetettem el a gondolatot, hogy ez az egész az ő műve. Elvégre ő végezte el rajtam a tesztet, amiből kiderült, hogy tündérvérű vagyok. Ha csak most jönnek ki rajtam a teszt mellékhatásai, mi lesz még később? 

Talán az egyetlen, aki nem változott egy cseppet sem az irányomban, az Nevra volt. Ugyanazzal az elánnal csapta nekem a szelet, mint az első napon is, mikor felajánlotta szálláshelyül a saját ágyát. Persze csak a szemeimet forgattam, egy elnéző mosoly kíséretében, hiszen nálam ez a fajta nyomulás nem ér semmit. Még akkor sem, ha azért nagyon is jól esik a hiúságomnak. Öreg vagyok már az ilyen fajta „udvarláshoz”, de ha tíz évvel fiatalabb volnék, még talán fontolóra is venném a nőcsábász ajánlatát.

- Ugyan már tündérbogaram, csak egyszer gyere velem, meglátod, jó lesz!
- Ezredszerre is mondom, Nevra: nem akarok veled menni gyakorlatra. Valkyonnal fogok edzeni. És igazán abbahagyhatnád a tündérbogaramozást. Ha az orrom közepére nőtt volna bibircsók, akkor is így ostromolnál engem? 
- Peeersze, páros izzadás Valkyval, mi? Hááát, ha te erre izgulsz, fene az ízlésedet! Különben pedig nincs az a bibircsók, ami a te szépségedet elhomályosíthatná, kislány!
- Húhhh.... - egy pillanatra visszanyeltem a hányingerem, mert ez a mértékű nyáltermelés, ahogyan határozott nyelvcsapásokkal próbálta magát a kegyeimbe könyörögni, már meghaladta a tűrőképességemet.
- Legyen szép napod, Nevra! Nélkülem. - fordultam sarkon, mert elment a kedvem az evéstől. Kár érte, egészen jó volt a reggelinek az a része, amit még meg tudtam enni anélkül, hogy felfordult volna a gyomrom.

Igyekeztem minél hamarabb elhagyni az étkezőt, és sietősen tértem vissza az Abszint laborba, hogy beletemessen magam a munkába. Kész felüdülés volt megszabadulni a kíváncsiskodó tekintetektől. Álságosnak éreztem ezt az egészet. Amikor még ember voltam, nem érdekeltem a pasikat, most meg egyszerre mindegyik velem akar programot szervezni? 
Gyorsan átfutottam a mai napra tervezett labormunka feljegyzéseit, hátha a különböző füvek és gyógynövények nem beszélnek vissza nekem. Remélem, Ezarel megint valami gyűjtögetéssel bíz meg, akkor eltűnhetek mindenki szeme elől és nyugiban lehetek végre egy kicsit. Persze mekkorát tévedtem!

Nem sokkal utánam megérkezett a laborba az elf is, és amint rám nézett, folytatta a röhörészést, amit már a kantinban megkezdett. Felfújtam az arcom, mint egy gömbhal, s inkább hátat fordítottam neki tüntetőleg, de mindez nem volt elég ahhoz, hogy megszabaduljak tőle. Innentől kezdve kedvenc elfoglaltságává vált, hogy engem cukkoljon; na nem mintha ezelőtt nem ezt tette volna állandóan. Csak mostantól megspékelte némi extrával.
"Tündérkém, röppenj csak ide!", "Tündérkém, hozd ide ezt, hozd ide azt, most meg amazt!", illetve kedvenc tréfájává avanzsált, hogy pajzán poénokkal szórakoztasson, melyben porzókról, bibékről, madarakról és méhecskékről tett folyton említést. Az esetek többségében elengedtem a fülem mellett, de igen sokszor belepirultam kijelentéseibe. Hangulatomtól függően vagy nem szóltam semmit, vagy csak faképnél hagytam, ritka volt, hogy feleljek is a megjegyzéseire, mert valahogy mindig készületlen pillanatban értek pikáns beszólásai. A sima poénokat még könnyedén tudtam volna hárítani, de ezeket...nem tagadhatom, hogy a hülyeségei ellenére is felkeltette az érdeklődésemet az elf, s most úgy gondoltam, ha már egy vagyok a fajtájukból, talán kicsit közelebbről is megismerhetném. Erre ő jött, és az idióta poénjaival lerombolta az egész eddigi elképzelésemet. Csak teljen már el ez a hét, az tuti, hogy a hétvégén ki sem dugom az orrom a szobámból! Addig pedig megpróbálok a munkára koncentrálni, hogy ne ezen kelljen pörögnöm egész nap.
Épp ezek a gondolatok zakatoltak ezerrel az agyamban, mikor a fülem mellett megjelent a kék feje búbja, s kaján vigyorával kihegyesedett fülecskémbe súgta a következőt:
- Azt hiszem, megvan, ki lesz az új mézszerző szolgácskám. 
- Álmodj, királyfi! - vetettem neki vissza foghegyről, felé sem fordulva.
- Miért nem?? Hiszen a te fajtád gondoskodik Eel méz-ellátmányáról. - szontyolodott el, persze a hangján még mindig hallani lehetett, hogy majd´ elröhögi magát.
- Az én fajtám?? Minek nézek ki, Csingilingnek? - horkantam fel dacosan. Sértette a büszkeségemet, hogy a frissen szerzett „fajtámmal” dobálózik. - Semmit nem tudok az „én fajtámról”. Csak azt, hogy van.
- Milyen káááár. - húzta el, mint a mézesmadzagot az orrom előtt. - Esetleg gyakorlásképp segítsek neked bibéket porozni egy laza szombat délután?
Ő jókat kuncogott magában, én meg újdonsült hegyes fülem csücskéig elvörösödött képpel perdültem sarkon úgy, hogy az orrom hegye majdnem az övét súrolta. Próbáltam valami frappánssal visszavágni, aminek végül csak némi nyökögés lett az eredménye.
- Éé...és mi van, ha igen? 
Azt hiszem, nem erre a válaszra számított, mert egy pillanatra elkerekedtek a szemei, melyek így egészen közelről kifejezetten szépek voltak. Tengerzöld, kristálytiszta, aranyszínű pöttyökkel tarkítva...már majdnem belevesztem a tekintetébe, mikor kapcsolt, s mintha enyhe pírt láttam volna átsuhanni az arcán, mielőtt hátralépett volna, majd a tarkóját vakarászva, a szoba összes sarkát végigszemlélve durcás képpel odabökte:
- Akkor szombat délután készülj úgy, hogy kimegyünk terepre.

Azta... Ez most mi volt? Randira hívott? Touché! És...ójajjanyám...milyen nap is van ma? Kedd... Istenkém, de messze van még a szombat! De tagadhatatlanul vicces élmény volt látni Ezarelt zavarba jönni.