2. fejezet

Apróbb változások...

Az én drága kis nyugis életem néhány nap leforgása alatt fenekestül fordult fel.
Először is kiderült, hogy az egyik kitöltött tesztem alapján az Abszint gárda sorait gyarapíthatom szerény jelenlétemmel. Nem is tudom, ki örült ennek kevésbé: Én, aki egyáltalán nem is akartam semelyik gárdába kerülni -de ha mégis muszáj, akkor legalább az Árnyékba kerülhettem volna, hogy megtanuljak köddé válni–, vagy az Abszint vezére, Ezarel, akit első pillantásra elkönyveltem egy pökhendi, cinikus majomnak (bár valójában elf), és aki már a megjelenésem napján olyan roppant bunkó volt velem szemben, hogy szívem szerint messzire elkerültem volna az Árnyékban megtanult köddé válás módszerével.

Naszóval, most ezzel a kékhajú, szarkasztikus taplóval nekem legalább napi 8-10 órát kell egy laboratóriumban közösen eltölteni, hallgatva a beszólásait, és cselekedni az ugráltatásai szerint. Mert neki ez vált innentől kezdve a kedvenc időtöltésévé: engem, az újoncot ugráltatni, hogy játsszam neki a „szaladjide, teddoda, hozdidét”. Kellett hozzá pár nap, hogy felvegyem a ritmust, hogy egyáltalán megtanuljam, mit merre találok a főhadiszállás területén, hogy el ne tévedjek, és ahhoz is, hogy megtanuljam először ignorálni, majd később hárítani Ezarel beszólogatásait. Mivel a teljes figyelmen kívül hagyást nem igazán díjazta, s ez a közhangulatra is rányomta a bélyegét (mindenkinek beszólt, amiért aztán mindenki szúrós szemekkel nézett rám, mint minden gondok okozójára), kénytelen voltam elsajátítani a visszavágás eszközét, így végezetül többnyire jó hangulatban teltek a napjaim. Még ha be is szólt nekem az elf, legalább tudtam, hogyan vágjak vissza, s így nem kellett nagyon megbántódnom a szurkálódásain. Talán tényleg van abban valami, hogy a legjobb védekezés a támadás? A cinizmus nem áll tőlem se távol, így végül a saját terepén vettem fel vele a harcot.

Kevéske „szabadidőmben”, azaz az Abszintos teendőim után és a hullazsákként elterülve alvás között besegítettem itt-ott a gárda életébe. A leginkább Keró és Ykhar, a brownie-lány társaságát élveztem, velük sok időt töltöttem a könyvtárban olvasással és tanulással. Ezen túl pedig besegítettem a konyhában is. Bár főzőcskézni jobban szerettem volna, Karuto, a főhadiszállás szakácsa erről hallani sem akart, így aztán meg kellett elégedjek a mosogatás roppant hálás feladatával. Nem maradt sem időm, sem energiám azon töprengeni, hogyan juthatnék haza a Földre. És a napok egyre sebesebben múltak…

Ma van egy hónapja, hogy Eldaryában vagyok, s úgy érzem, egyre jobban elfogadnak az itt élők.

Mégis úgy érzem, hogy nem az én napom lesz a mai, alig bírtam aludni, egész éjjel kényelmetlenül forgolódtam, folyamatosan nyomta a hátamat valami. Meggyőződésem, hogy Ezarel tett valami szúrósat a matracom alá bosszúból, amiért Miiko vele készíttette el a szobámat. Pedig már kezdtem azt érezni, hogy kedvelhet, legalábbis a szobácskám berendezése és színvilága egészen kellemes, a körülményekhez mérten kifejezetten otthonos is. Vajon nekem akart megfelelni, esetleg Miikonak, hogy ne zaklassa tovább ilyesmikkel, vagy ilyen az ő stílusa? Mondjuk ennyire biztosan nem rózsaszín és pihe-puha…

Persze ez mind csak a látszat, mert most olyan vagyok, mint a kicsavart rongy. Igen, biztos, hogy ő tett valamit a matracom alá, hogy a lehető legrosszabbul aludjak, aztán egész nap szekálhasson vele, hogy milyen nyomorultul nézek ki. Na de ne aggódjon, ezt még visszakapja, méghozzá kamatostul!

Kómás fejjel kotortam a lábaimmal a papucsaim után, s a szemeimet dörgölve vonszoltam magam a mosdóig, hogy egy kis életet leheljek magamba. Arcot mostam, majd ujjaimmal átfésültem a loboncomat, s hetykén a fülem mögé tűrtem...a fülem mögé...mondom a fülem MÖGÉ!!! Átkozott haj, mi van veled? Aztán hatalmasra tágult szemekkel bambultam magamra, míg összeraktam a képet. A fülem megnyúlt, hosszú és hegyes lett, mint az elfeké. Nem csoda, hogy nem tudtam mögé tűrni a hajam, hiszen majdnem meg kellett hozzá kerüljem az egész fejem!

- Aztaku....tyafájátneki!!! - kiáltottam fel meglepetésemben, s döbbenten hátrább rebbentem.

- Miaff....eneeeee???? - visítottam aztán, mikor leesett, hogy nem estem le, mert mindeközben csinos hártyás szárnyak bontakoztak ki a hálóingem alól, s én lazán tíz centivel a föld felett lebegek. Na persze nem a szerelemtől.

- EZAREEEEEL!!!!!

1. fejezet

Szokj hozzá!

Mint később megtudtam, a helyet, ahová érkeztem, Eldaryának hívják. Számomra egészen rejtélyes, hogyan kerültem ide, de azzal magyarázták, hogy egy úgynevezett gombakörbe léptem, amely kapocs az én és az ő világuk között. Tehát a teleportáció lehetséges. Mindig is kíváncsi voltam ezekre a témákra, és szerettem a fantasy regényeket is, de azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer a saját bőrömön fogom megtapasztalni. Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy ez nem álom, hanem valóságos. Ez tuti, mert többször is magamba csíptem az első napokban, mikor még a saját szememnek sem akartam hinni. Ezt a helyet mindenféle mágikus lények lakják, olyasfélék, akikről csak a tolkieni könyvekben olvashattam korábban. Elfek, tündérek, unikornisok, orkok és persze más mitológiai lények is. Noha a töri sosem volt a kedvencem gimnazista koromban, de azért megjegyeztem egyet-s mást a néphiedelmekről, amiket itt is felfedezni véltem. Például a szatír főszakácsot, vagy épp a kicune vezetőt. Az egyetlen, amit nem tudtam hova tenni, azok a fél-lények, vagy ahogy itt hívják magukat, a browniek voltak. A legutolsó brownie, amivel találkoztam, az idejutásom előtti hétvégén zuhant a pocakomba, és meglehetősen finom csokis volt. Na, itt ez a szó nem a sütit takarja. Az itteni browniek elég sokszínűek, de több rajtuk az emberi, mint az állati vonás. Csak néhány szignifikáns jel, például a nyuszifülek, vagy a kosszarvak árulkodnak fajtájukról egyértelműen.

Az első napokban mindenféle teszteknek vetettek alá, melyeknek javát egy unikornis-szarvval megáldott fiú, név szerint Keroshane végezte el velem. Kíváncsi volt, milyen motivációim vannak, milyen a személyiségem, milyen állati társ -vagy ahogy itt hívják őket, familiáris- illik hozzám, és ami a legérdekesebb volt; egy kémiai teszt, amivel azt akarták megállapítani, hogy milyen fajba tartozom. Bár meggyőződésem volt, hogy ember vagyok, a teszt mégsem erre utalt egyértelműen. Legalábbis ők azt mondták, hogy az eredményeim egyértelműen arra utalnak, hogy tündérvér is csörgedezik az ereimben. Hitetlenkedve fogadtam a hírt, de mivel tulajdonképpen az ég egy adta világon semmilyen változással nem járt ez az egész a számomra, így szemet hunytam a dolog felett, s próbáltam továbbra is úgy élni az életemet, ahogy eddig. Már amennyire ez egyáltalán lehetséges egy idegen helyen.

Hogy jobb kedvre vidítson, a familiáris-teszt másnapján Keró megjelent az orrom előtt egy tojással, és egy inkubátorral.

- Hát ez meg mi a szösz? - kérdeztem döbbenten, mire széles mosollyal a kezembe nyomta az „ajándékot”.

- Ő lesz az új társad! A teszted alapján egy Sabali passzol hozzád a legjobban, de kellett egy nap, hogy elmenjek Purrekóhoz egy tojásért és egy keltetőért. Ezt most megkapod ajándékba, üdvözlet képpen!

- Köszönöm...azt hiszem? - mormoltam, miközben elvettem a tojást, aztán egész este bámultam, ahogy a keltetőben melegszik, s reggelre ki is kelt belőle egy kis egyszarvú-lény. Keró? Ez most tényleg egy kicsinyített, állati mását adta nekem ajándékba?

Eleinte a legtöbb időt a könyvtárban töltöttem Keroshane társaságában. Próbáltam minél jobban megérteni ezt a helyet és benne az én helyzetemet. Azt elég hamar értésemre adta, hogy a gombakör, amin át ide kerültem, kizárólag egy irányban működik, így a Földre való visszatérésem egyelőre nem lehetséges. Bármennyire is tiltakoztam, bármennyire is szerettem volna az ellenkezőjét, többszöri sulykolásra a fejembe verte, hogy nem tudok hazatérni. Pár napig sajgott a szívem és senkivel sem voltam hajlandó beszélni, végül beletörődtem. Sosem voltam kimondottan pesszimista, inkább próbáltam a realitások talaján mozogni, így most is igyekeztem józan maradni, s ha már itt vagyok, belevetni magam az itteni életbe. Így aztán néhány nap letargia után ismét felkerestem Kerót, hogy segítsen nekem kiigazodni az itteni élet alapjain.

- Mivel is kezdjük? Annyi tudnivalód volna, és te belecsöppentél a kellős közepébe… - ingatta a fejét a srác sajnálkozva. - Gyorstalpalót tudok neked adni, amivel a lényegesebb dolgokat megértheted, aztán majd szép lassan belerázódsz a többibe.

Hálásan bólintottam a fiúnak, s próbáltam kitárni az elmémet, hogy befogadhassam az új tudást. Fel vagyok készülve arra, hogy akár alapjaitól kezdve újratanuljam az egész életet.

- Eldarya alapja a maana körforgása. - kezdett bele Kero. - Ez adja az életerőnket, ettől tudunk itt életben maradni. Benned is ott kering a maana, hiszen ha nem így lenne, moccanni sem bírnál a világunkban. A maana megfoghatatlan, egyetlen fizikai kivetülése a kristály, amit a nagyteremben láthattál, amikor ide kerültél. A maana az életerőnk és a fizetőeszközünk is egyben, ezért mindig ügyelnünk kell rá, hogy el ne fogyjon. Pihenéssel persze újratermelődik valamennyi, de az elvégzett munkánkért kapott maana a fő jövedelmünk.

- Hűűűűha… - képedtem el – Ez pont olyan, mint abban a filmben..mi is volt a címe? Ja, a Lopott idő!

- Tessék? - kérdezett vissza értetlenül Keró. - Mi az, hogy film? És miért lopott az idő?

- Ó, igaz is… A film, hogy is mondjam… Mozgókép. Olyan, mint egy színház, csak nem az orrod előtt vannak a szereplők, hanem egy eszköz segítségével felveszik a mozdulataikat és a hangjukat, és aztán azt korlátlan mennyiségben vissza tudják játszani a közönség számára a világon bárhol anélkül, hogy a szereplőknek kellene odamenniük. Zanzásítva így működik.

- Zseniális találmány lehet! - csillant fel Keró szeme a magyarázatra. - De még nem mondtad el, miért lopott az idő?

- Persze, mindjárt mesélem azt is. - nevettem el magam most először őszintén idekerülésem óta. - A történet szerint az emberek egy olyan jövőben élnek, ahol az idő a fizetőeszköz. Épp úgy, mint itt a maana. Minden ember adott egységnyi idővel születik, és ha az ideje elfogy, akkor vége, meghal. Ezért az emberek dolgoznak, és a munkájukat időben, percekben fizetik ki. Persze ez a bonyodalom kiváltója is, mert egyesek rengeteg időt halmoznak fel, és tartogatják maguknak, ezáltal halhatatlanná válnak. A történet főhőse, aki természetesen szegény sorból származik, rengeteg veszteség és küzdelem árán ezt a felhalmozott időt lopja el, és osztja szét a többi szegény között. Mint egy modern kori Robin Hood.

Láttam Keró szemében a gyermeki csodálkozást, s ez őszintén szólva mindent vitt. Teljesen feldobta a napomat vele, és az egész rendszert kicsit számomra is érthetőbbé tette a saját világomból hozott reláció. Ezzel együtt azt is megértettem, hogy a Föld és Eldarya világa annyira nem is különbözik egymástól…

Közeli barátságot kötöttem már az első napokban Ykharral, a nyuszifüles brownie-lányzóval. Nagyon fiatalnak tűnt, szeleburdinak és idegeskedő típusnak, amit rendre megmosolyogtam. Megállapítottam, hogy nagyon szeret beszélni, és hajlamos elkalandozni a témától nagyon messzire, míg végül kilyukad a lényegre.

Ez a tulajdonsága egészen emlékeztetett egy korábbi barátomra. A srác órákon át tudott beszélni, belekezdett a mondandójába, aztán megmagyarázta, hogy ezt meg azt miért így és úgy, és aztán hogyan tovább erre meg arra, és hogy akivel mindez történt, az ennek és ennek az akárkije, aki ezt és azt csinálja itt és ott… Csak úgy röpködtek körülötte az egymásból burjánzó szóvirágok -mit virágok, egy egész őserdő-, és talán 3 óra múlva be is tudta fejezni az elején elkezdett első mondatot. És aztán jöhetett a következő.

Kuncogtam magamban, mert míg Ykhar magyarázott nekem, ezt a fiút szépen vissza is tudtam idézni magamban. Nem voltunk együtt sokáig, nem igazán működött közöttünk a kémia, de a barátság megmaradt, hiszen én jó hallgatóság voltam, neki pedig kellett valaki, aki elviseli a szómenéseit.

Így aztán tapasztalatból nem tettem fel a „Miről is maradtam le?” kezdetű kérdést, mikor Ykhar összevont szemöldökkel megkérdezte, hogy figyelek-e rá egyáltalán. Hümmentettem, hogy persze-persze, és figyelmemet ismét a brownie-nak szenteltem. Az elkalandozásaitól eltekintve remek beszélgető partnernek bizonyult, mint kiderült, ő is imád olvasni, ami közös hobbinkká lett.

- Megtanítasz engem az itteni nyelvre? - szegeztem neki hirtelen a kérdést. - Annyi könyvetek van, amit szívesen elolvasnék, de a fele számomra egy idegen nyelven van, és ez elég zavaró.

- Hogyne, nagyon szívesen! - csillant fel Ykhar szeme, és összeszedte a könyvtárból az összes létező nyelvtani szabálykönyvet, ami eldaryai nyelven íródott.

- Hűha… - hűltem el, mikor rádöbbentem, hogy ez nem lesz egy könnyű meló.

- Egyébként… - szólaltam meg némi gondolkodás után. - Hogy lehet az, hogy ti értitek és beszélitek is a nyelvemet? És egymás közt milyen nyelven beszéltek?

Láttam az arcán, hogy elgondolkodik, lehet, hogy most lényegre törő választ fogok kapni félórás okfejtés helyett?

- Tudod, régen a mi őseink is a te világodban éltek. Majd ha egyszer beülsz egy történelem órára Keróhoz, biztosan szívesen mesél neked róla. - mosolygott rám. - Úgyhogy a nyelveink alapja közös tőről fakad. És mivel időközönként kénytelenek vagyunk átmenni a ti világotokba élelmiszerért (és néha könyvekért) - tette hozzá cinkosan kacsintva –, ránk is ragadt valamennyi a mai dialektusokból. Egymás közt az ősi nyelvet használják főleg az öregek, és az ősi fajok képviselői, de a fiatalabbak már a te nyelveddel kevert modern verziót beszélik. Érdekes egyébként, hogy a két világban egymástól függetlenül is mennyire egy síkon fejlődött tovább a nyelv. Ez egy igazán izgalmas téma, órákat lehetne róla beszélni!

- Azt elhiszem, de szerintem egyelőre ennyi elég lesz! - nevettem fel kínomban, mert egyszerre nem akarok túl sok információt kapni. - Maradjunk egyelőre az alapoknál, jó? - kérdeztem kicsit meghunyászkodva nyelvtanárom előtt, s ő szíves örömest belevetette magát velem a nyelvtanulásba.

Szívből akartam, hogy ha már itt ragadtam, lássák, hogy nem csak lézengek és vagyogatok a nagyvilágba.

Prológus

Életem legnagyobb kalandja egy langyos januári napon kezdődött. A tél már nem, vagy inkább még nem fenyegetett acélos jégfogaival, az idő szinte derűs volt, a napfény szikrázott, csak épp igazi meleget nem adott. Aki ebben az időben az utcára merészkedett, nem volt szüksége különösebb beöltözésre.
Az otthonom Olaszországban, egy völgyben terült el, így a nagyobb hidegek elkerülték, a hegyek megfogták a szelet, ezért valóban idilli élmény volt a szabadban sétálni. Mint mindig, akkor is úgy éreztem, hogy a fák suttogása vonz magához, a pajkos szellő incselkedve hívogat, a völgy alján futó patak csobogása csak engem szólít… De ez alkalommal nem örömömben jártam a tájat.

A nevem Neraya Perthis, 28 éves vagyok, fényképészként dolgozom, és kettesben élek a macskámmal, Spirittel. Azaz most már csak egyedül… Spirit egy 19 évet megélt öreg cirmos cica volt, s igazán szép életet élt. Gyerekkorom óta volt a társam, s mikor elköltöztem a szüleimtől, hogy a saját lábamra álljak, kérdés sem fért hozzá, hogy ő velem tart. Legfőbb bizalmasom, legjobb barátom volt a vén kandúr. De évei lejártak, s most elvittem hamvait a városunk melletti erdőbe, hogy végső nyughelyére helyezzem. Vissza a természetbe.
Hagytam, hogy a hűs levegő kiszellőztesse a fejemet. Szép csendben emlékeztem, és elengedtem leghűségesebb társamat. Felidéztem a legszebb, a legviccesebb pillanatainkat, s akaratlanul az utolsókat is; a búcsúzás óráit, amikor az állatorvosnál tartottam öreg, ernyedt kis testét a karjaimban, s engedtem, hogy a doktor átsegítse őt a szivárványhídon. Mély sóhajjal zökkentem vissza a valóságba, hiszen tudtam, az emléke örökre megmarad.
Már nem emlékszem, mennyi ideig róhattam az erdő ösvényeit, ahogyan arra sem, milyen irányba tartottam egyáltalán. Csak mentem, amerre a lábam vitt. Így történhetett meg, hogy egyszer csak arra eszméltem fel a gondolataimból, hogy az erdőnek egy ismeretlen szegletében járok, ráadásul az ég már narancsos színben ég, vagyis esteledik. Ha itt ér a sötét, akkor csak a következő nap reggelén lett volna lehetőségem kitalálni az erdőből, hiszen ide nem érnek el a város fényei. Morcosan haraptam be a számat, s míg megszaporáztam a lépteimet, egyfolytában magamat ostoroztam, amiért ilyen butaságot műveltem. Hiába élek itt kislány korom óta, azért a vadon minden centijét nem ismerhetem, és most idegen terepre tévedtem.

Legalább fél órája bolyongtam az erdőben a kiutat keresve, és egyre jobban kezdett rajtam eluralkodni a pánik. A vörös félhomály lassan teljes sötétbe fordult, s ezzel együtt a reményem is szertefoszlott, hogy kitalálok innen. Ezután már csak a túlélési ösztön vitt tovább. Mentem, mert hátha visszatalálok a saját ösvényemre, és mentem, hogy ne érezzem, hogy fáradok. Nem akartam az erdő mélyén elaludni.
Nem kevés menetelés után észrevettem magam előtt nem is olyan messziről egy ezüstös csillanást. Egy tisztás volna? Vagy vízfelület? Utóbbi nem lenne rossz, ha a patakot megtalálom, a folyásirányt követve kijuthatok az erdőből.
Csalódnom kellett. Talán csak a szemem káprázott, mert sem tisztás, sem patakcsobogás nem volt a közelben. Ahogy a fényjelenség vélt irányába haladtam, a fák csak még sűrűbbre zártak körülöttem.

- Franc… - cöhhintettem magam elé, ahogy újra konstatáltam szorult helyzetemet.
Hirtelen a bokrok susogása ütötte meg a fülemet. Megperdültem, de csak annyit észleltem, hogy a mögöttem lévő növényzet megrezzent. Talán egy vadállat osonhatott el az éjszakába olvadva. Tanácstalanul hátráltam pár lépést és ahogy megfordultam, teljes sötétség vett körbe. Az egyetlen, amit még láttam, az a talpam alatt elmosódó fű mintázata, és egy gombákból álló kör, ahogy felfénylik körülöttem...aztán minden eltűnt. Percekkel később pedig egy idegen helyen, egy hatalmas teremben tértem magamhoz, vadidegen emberek szikrázó pillantásainak kereszttüzében.